Van az úgy, hogy az ember lába alól kifogy a talaj. Nem szeretem a közhelyeket, de mindegyikben van némi igazság, például abban is, hogy hagyd el a komfort zónádat, mert ott kezdődnek a csodák, ahol átlépted a határt. Ezzel egy későbbi bejegyzésben fogok foglalkozni.
Szóval, van az úgy, hogy az embernek a komfort zónája is elfogy; ott ül egy langyos májusi éjszakán a konyhájában, egyedül, egy pohár bor társaságában, és azon morfondírozik, mit is ronthatott el az életben. A bor rossz tanácsadó, de azon a májusi éjszakán azt sugallta nekem, guglizzam meg, mi a teendő krónikus szívfájdalom és életkrízis esetén.
A gugli azt mondta: El Camino. Ezt forgattam magamban egy darabig, töprengtem..Aztán arra jutottam, most nem arra van szükségem, hogy 1200 kilométert gyalogoljak. Egyszer majd, talán, de nem most. Élményekre van szükségem, vidámságra, szép tájakra, új emberekre. Aki követi ezt az oldalt, attól valószínűleg nem áll távol a megoldásom: felmondtam a munkahelyemen, bepakoltam két hónapra a hátizsákomba, és egy szép júliusi reggelen felszálltam egy Berlinbe tartó buszra, a Népligetben.
Életem legjobb döntése volt.
És akkor kicsit vissza az El Caminóra: ami vonzott benne, az az volt, hogy meghatározott céllal mozog az ember valami felé. Csak úgy bolyongani, cél nélkül, menni A-ból B-be…riasztott a gondolat. Aztán maga a szó, hogy „bolyongás”, előhívta valahonnan az emlékezetem mélyéről Odüsszeuszt. Ithaka! Kiáltottam fel. És meg is volt a végcél. Amúgy is, imádtam az Odüsszeiát -me maxima culpa, tudom, sokaknak okozott az olvasmány kellemetlen perceket a gimnáziumban, de én nagyon szerettem.
Így született meg az ötlet, hogy Ithakára megyek, dehát oda nem megy az ember csak úgy, egyenesen 🙂 Az inspirációm ez a videó volt (magyar fordítás itt olvasható) :
Végignéztem ismerőseim és családtagjaim listáját: hol tudnék megszállni Európában (de még így is volt néhány hely, ahol szállást béreltem) és össze is állt a menetrend:
Finnország-Berlin-Frankfurt-Barcelona-Bordeaux-Avignon-Francia Alpok… aztán valahogy Ithaka.
Idáig voltam biztos az útvonalban, az Alpok után rögtönöztem. Ránéztem az útvonalra, és felvontam a fél szemöldökömet: Frankfurt és Barcelona marha messze van egymástól. Így beiktattam a kettő közé Lyont, ez volt az első hely életemben, ahol hostelben szálltam meg. Avignonban sem volt szállásom ismerősnél, illetve nem is annyira maga a város volt a cél. Fel akartam fedezni Provence régiót, és úgy ítéltem meg, hogy levendulamezős kirándulásokhoz valószínűleg ez lesz a legjobb kiindulópont. Ebben igazam is lett, illetve mivel itt is hostelben szálltam meg, rengeteg új barátra tettem szert; végül az egyik legemlékezetesebb megállóm lett.
Az utolsó állomás, amiről biztosan tudtam, hogy lesz szállásom, és várnak, Les Deux Alpes volt. Nem város, csak egy síállomás. Miközben Európában hőhullám tombolt, én az Alpokban vacogtam. Ezúton is ajánlanám mindenkinek, jövő nyárra, aki menekülne a meleg elől, de nem tudja, hova.
Itt terveztem meg az utam hátralévő részét, és kis szerencsével elég jó áron találtam szállást Ithakán a bookingon keresztül. A végállomás volt az egyetlen hely, ahol tisztességes, polgári szállást foglaltam, olyat, mint a normális emberek. Már csak az volt a kérdés, augusztus 22-én, az Alpokban csücsülve, hogyan jutok 26-ára Ithakára. Rengeteg verzió volt, többek között az is, hogy Brindisiig elmegyek busszal, onnan meg kompozok, aztán teljesen véletlenül találtam egy repjegyet Pisából Kefalóniára, tíz kemény euróért. Kefalóniáról pedig napi háromszor megy komp Ithakára, így eszerint alakítottam az út további részét, ami tehát így nézett ki:
Grenoble-Milánó-Pisa-Kefalónia-Ithaka-Thessaloniki-Budapest.
Miért gondolom, hogy egyszer az életben mindenkinek meg kéne ejtenie egy ilyen túrát? Persze nem ugyanezzel az útvonallal. Tetszőlegessel.
Mert amikor távolkerülsz mindentől, amit ismersz, akkor saját magad számára is teljesen új dolgok derülnek ki; igen, saját magadról. Hogyan reagálsz helyzetekben, amik addig nem fordultak veled elő? Hogyan viszonyulnak hozzád az emberek? Számomra az egyik legnagyobb felismerés az volt, hogy az emberek alapvetően jók, és segíteni akarnak. Kefalóniára úgy érkeztem meg, hogy nem volt szállásom. Két napig a tengerparton terveztem aludni, végül is, jó idő van, zuhanyt is találtam, mi baj lehet. Pont bevackoltam volna, amikor egy tizenöt éves forma fiú odajött hozzám, és megkérdezte, kell-e szállás. Mondtam, hogy nincs pénzem (addigra már tényleg nem nagyon volt). Erre ő azt mondta, nem baj, az apukája szerint egy fiatal hölgynek nem szabadna egyedül aludnia az utcán. És két éjszakára elszállásoltak, teljesen ingyen. Huszonhatodikán reggel, a házigazdám, Panayis, kivitt a buszhoz. Megölelt és azt mondta, bármikor mehetek, várnak szeretettel.
Az egész utamra jellemző volt, hogy véletlenszerűen elegyedtem szóba idegenekkel, pályaudvarokon, hostelekben, ismerősök ismerőseivel. Megosztottuk egymással az élettörténetünket, és hozzáadtunk valamit egymáshoz. Két hónapnyi adok-kapok volt, és sokkal többmindennel tértem vissza, mint amivel elindultam. Hihetletlenül sokat tud segíteni, hogyha más emberek, akik más kultúrából jöttek, más élethelyzetben és életkorban vannak, rádnéznek, és elmondják a véleményüket. Sok kicsi kockából összeáll a mozaik. Csak nyitottnak kell lenni, érdeklődőnek, és menni a flow-val. Keveset gondolkodni, a véletlenre bízni magunkat, és közben persze azért észnél lenni; csak addig engedni a spontaneitást, amíg pozitív irányba megy.
Nem mondom, hogy minden gondom elmúlt, mire visszaértem Pestre. Nem. De olyan sok mindent kaptam ettől a kéthónapos túrától, hogy mindenképpen megérte. Amellett, hogy lelkileg nagyon sokat adott az út, szeretném megosztani Veletek azt is, hogy mit láttam, hol jártam, mi volt finom, mit ajánlok. Többnyire helyiek mutatták meg nekem, hová szeretnek ők járni, mit találnak szépnek a saját házuk táján, de persze megnéztem a klasszikus turista látványosságokat is.
És még valamit adott nekem ez az út: így találtam az UtazóBázisra. Kérdést akartam csak feltenni az Utazás Európában csoportban, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy az UtazóBázis projekten dolgozom. Hiszem, sőt, tudom, hogy az utazás, a világ megismerése közelebb visz minket önmagunkhoz is. Ez a projekt is erről szól: osszuk meg egymással, ki miért szeret utazni, és milyen élményekben volt része. Mit kaptunk az utazástól?
Az én élményeim mirkofiam2018 címkével lesznek ellátva az UtazóBázison, így aki kíváncsi a beszámolóimra, így fogja megtalálni, aki pedig kíváncsi a blogomra, hogy hogan éltem meg az utat lelkileg, az itt tud olvasni tőlem.
