Pontosan egy évvel ezelőtt, ezen a napon döntöttem úgy, (november vége – a szerk.) hogy a 60 literes hátizsák lesz az otthonom egy időre. Azóta is hűséges csigaházam. Egy éve az Amazónia mélyén ilyen dolgokkal találkoztam; „Most már több mint egy hete vagyok a Tapajó folyó partján az esőerdők szélén. Elkepesztően lassú itt az élet. Internet nincs, csak öt-hat kilométerrel odébb, egy másik közösség központjában van „free wifi”, ami vagy működik vagy nem.
A vörös, poros földút visz oda. Jobbra és balra elszórtan lakó épületek udvarral és néhánynál hozzá épíett kis pagodával vagy külön épített fa vagy bambusz kaibával. Gyümölcsfák az udvaron. Mangó, aszerola, cupuasu, banán, vagy épp kesu dió. A házak előtti teraszokon függőágyak lógnak, az udvaron kapirgálnak a csirkék és egy kakas épp kigyalogol az út közepére amikor arra megyek és bőszen rázendít. A szomszéd kakas válaszképp visszakiabál. Majd, mint aki jól végezte dolgát visszaballag az udvarba, aminek nincs kerítese és ahol gyerekek játszanak.
Folyton eszembe jut a gyerekkorom, ami nagyon hasonló volt emlékeim szerint. Egy autók nélküli világ, amiben az udvaron játszottunk vagy épp az utcán és a gáztűzhelyen melegítettük meg az ételt. Az utca végi árokpartról csak szürkület után keveredtünk haza koszosan, porosan és éhesen. Akkor még nem volt nehéz elkèpzelni és véghez vinni olyat, hogy csere kereskedelem és az élet is sokkal nyugodtabb volt. Legalábbis gyerek szemmel és érzéssel. Itt annyira egyszerű az élet, hogy néha úgy érzem, hogy őrülten irigylésre méltó, máskor meg azt gondolom, hogy vajon nem kevés e ez? Nekik biztosan nem.
Egy hét után feltűnik, hogy mindenki elégedett. Nem látom az embereket elegedetlenkedni. Mindenki nyugodt és mindenki jól van azzal amije van és ahogy van. Marivaldo egyik nővére, aki itt lakik a szomszédos házban 8 gyermeket szült már és neveli az egyik lánya gyerekét is, aki anyának szólítja őt. Amikor a lánya szülte, 15 éves volt és most, hogy Taison 10 éves már itt a helye akkor is, ha a szülinanyja már elhagyta az anyai házat. A nagyit anyának szólítja és a nagynénik, nagybácsik olyanok, mint a testvérek. Némelyikkel korban is megegyeznek. Marivaldo másik nővére elmondta nekem egyik nap, hogy 13 gyereke van és hogy jó ez a nagy család. Persze a nagyobbak már házasok és nem élnek itt. Ő maga 46 éves. Hiányzik jó pár foga, de ő is nagyon nyugodt és elmondása szerint elégedett és boldog ezzel az élettel.
Tegnap beütött a krah és elsötétült minden. Marivaldo mondta, hogy menjünk át a nővéréhez enni. Egy rozoga elemlàmpa mutatta az utat. Amikor odaértünk, az egész család a ház elé épített kis vessző sufniban volt. Az asszony egy deszkának minősülő konyhai felületen az aznap a Tapajóból frissen fogott halat készített elő. Mellette egy gyertya pislákolt. Jobbra tőle egy nagy grill szerű építményen megfeketült edényekben halászlé főtt, majd a halak is rákerültek szépen lassan a vasrácsra.
A „konyha” közepén hatalmas régi tákolású de stabil fa asztal. A konyha fala gyakorlatilga vesszőből font és kiskanál, nagy kanál, reszelő, meszelő, a sánta lábú serpenyő, egy régi zseblámpa és csak a jó Isten tudja még mi nem lógott ott. Egy nagy szöcske az asztal közepén épp farinha-t rágcsált. Egy kicsi fiú az anyja körül téblábolt, majd az asztal sarkához fordult és rám nézett. Nem érti ki és mi vagyok és miért vagyok ott. Van valami végtelen nem értés a csodásan mély barna tekintetében. Amikor rá mosolyogtam teljesen rezzenéstelenül nézett rám ugyanolyan ábrázattal.
Három másik leány gyermek a helység másik végében egy kisebb asztalnál szégyenlősen méregettek és egyik odasúgott valamit a másiknak. Az asszony férje rám nézett és rámutatott a halászlére, hogy vegyek. Az asztalra tették a farinha-t és a sötétben a gyertya, a pálma levélből készített tetőre rögzített zseblámpa és a grillből fel-fellángoló tűz fénye mellett elkezdtünk enni ezen a számomra nagyon furcsa, de izgalmas helyen, ami valakinek az otthona.
Közben viccelődtek a nyelvvel és velem, hogy vannak dolgok amiket nem értek, majd Marivaldo és a ház ura eltávoztak a ház elé és végül az összes gyerek is eltűnt a helységből. Végre az asszony is leült enni utolsóként. Nagy adag farinha-t szórt a tányérba és összekeverte a rizzsel. Majd elkezdte a kezével szétbontani a halat és végül úgy evett, hogy akárki más is megkívánta volna az ételt villámgyorsan. Arról beszélgettünk mennyire más az élet itt, hogy mennyire máshogy mennek a dolgok. Ma kérdeztem Marivaldot hogy van e itt krumpli is, mert egy hete minden nap rizst eszünk. Azt mondta, hogy van, de nem igazán népszerű. Erre mondtam neki, hogy igazán jó az étel, de minden nap rizs, farinha és hal/csirke? Nem unalmas? Egészen egyszerű és gyors válasz jött. Nem.
Amikor megkérdeztem ismerik e a csicseriborsót, csak néztek rám kérdőn. A rizs meg a tészta és a farinha. Nameg a bab. Azt esszük, mert az jó. Ilyen egyszerű. Ennyi. Hal meg van a folyóban. Más nem kell. Néha beleütközök a kultúra különbözőségeiből adódó furcsaságokba a kommunikáción keresztül. Az egyik kislányt Leilának hívják és a minap leültem velük kártyázni és mondtam neki, hogy Leila hercegnő, majd megkérdeztem, hogy ismeri e a Star Wars-t. Nyilván nézték rám, mint borjú az új kapura. Akkor abban a pillanatban ismét tudatosult bennem, hogy ezek a gyerekek mennyire más világban élnek és szocializálódnak mint mi.
Mennyivel kevesebb információ jut el hozzájuk és hogy az élet a maga egyszerűségében mennyire nem arra neveli őket, hogy állandóan gondolkodjanak, vagy gondokat gyártsanak maguk köré. Senkin, de senkin nincs aggodalom nyoma sem. Aki betér a házba egyszerű dolgokról beszél, a mindennapi életről. Nincsenek nagyra törő filozófiai eszmefuttatások, de ha mégis még az is egyszerű. Az egyszerűség nyugalmat szül. De ezzel csak születni lehet azt hiszem.. a folyó, az esőerdő, a természet és az információ és tudás hiánya adja. Megint megèreztem a saját kultùràm súlyát és azt, hogy mennyi minden tanulható a nemesen egyszerű dolgokból. Mennyi minden tanulható a természettől.
Brigi kalandjait itt követheted nyomon, ha olvasnád, néznéd, merre jár.
